Kérdeztek volna magzat-koromban... Ó, tudtam, tudtam én! Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba! nem ringat és nem ápol, - ellenemre van! És mégis itt vagyok. fejem rég kemény s tüdőm erősödött csak, hogy annyit bőgtem én. A vörheny és kanyaró vörös hullámai mind partradobtak. Egyszer el akart nyelni, - aztán kiköpött a tó... S a sziv, a máj, a szárnyas két tüdő, a lucskos és rejtelmes gépezet hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág- nem nyíllik még ki husomban a rák. Születtem. Itt vagyok. Felnőttem. S mire? Igértek néked valamit? kérdeztem egyszer én magamban még süldőkoromban. S mindjárt feleltem is : Nem. Senki semmit nem igért. S ha nem igért, a senki tudja mért. Szellőtől fényes csúcsra röpit fel a vágy s lenn vár a gőzt lehelő iszap. A hallgatag növények szerelme emberibb. A madár tudja tán , hogy mi a szabadság mikor fölszáll a szél alá és ring az ég hullámain. A hegyek tudják hogy mi a méltóság, hajnalban, alkonyatkor is, a lomhánelheverő hegyek... Hegy lettem volna, vagy növény , madár... vigastaló, pillangó gondolat, tünő istenkedés. Ma már az alkotás is rámszakad. Kérdeztek engem? Számbavettek. ĄÓ, a szám... a hűvös és közömbös! Nem érdeklem, nem gyülöl, nem szeret, csak-megfojt. Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő, nem három és nem százhuszonhárom. Egyedül vagyok a világon. Én én vagyok. S te nem vagy te, s nem vagy ő sem. Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak. Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél. S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz! Én én vagyok, én én vagyok, megőrülök, én én vagyok, én én... megcsuszom a végén! Én én vagyok magamnak, s neked én te vagyok. S te én vagyok magadnak, két külön hatalom. S ketten mi vagyunk. De csak ha vállalom. Ó, hadd leljem meg végre honnomat! segits vigasztaló, pillangó gondolat! Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, érett gyümölcsök inganak az ágakon. A lepkét könnyü szél sodorja, száll. Érik bennem , kering a halál. Ring a gyümölcs, lehull ha megérik. Füstölg a halál. Élni szeretnék. Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja ég bennem, riaszt a világ. Sűrű erdő kerit, porfelhőben a távoli nyáj. Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorus katonák. Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ. Ringass emlékkel teli föld. Takarj be! védj, villámmal teli ég! Emelj fel emlék! Lélek vagyok. Élni szeretnék! |
Radnóti Miklós - ELŐHANG EGY "MONODRÁMÁHOZ"
2008.06.12. 18:49 :: VeVa
Szólj hozzá!
Címkék: vers
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://withfreesoul.blog.hu/api/trackback/id/tr50517034
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
