Nem szeret, mondta, soha nem is szeretett, nem is fog, lehetetlen. Olyan vagyok, akit nem lehet szeretni, mert nem szép dolgokkal foglalkozom. Egy magaslaton ültünk Máriaremetén, néztük a naplementét. Kibuszoztunk, elmentünk a bokáig érő avarban a templom mellett, orgonaszó hallatszott és gyertyák fénye látszott a homályban. Aztán át a hídon a patak fölött, és tovább az ösvényen. A fák között hűvösebb volt, nem tudott a szurdokba besütni a nap. Itt fent aztán megint melegebb lett, leültünk, beszélgettünk. Nem először mondta, hogy nem szeret, az elmúlt hónapokban számtalanszor és számtalan módon tudtomra adta. Koroknai Tamásra hivatkozott, a nagy szerelmére, aki rövidesen eljön, és elviszi magával. Tulajdonképpen egész idő alatt Koroknai Tamást vártuk, aki véget vet a szenvedésnek, ennek a méltatlan és értelmetlen kapcsolatnak. Ismertem Koroknai Tamást, egy punk srác volt, aki, miután szakított Lizával, depunkizált, megnősült, gyerekei születtek, és boldog házasságban élt. Ő volt az eszmény. Mikor először láttam Lizát, mezítláb, parasztszoknyában sétált a Körúton, vagy inkább táncolt, tánclépésekben haladt egy színes és rongyos társaság közepén. Eltelt néhány év, egymás mellé sodródtunk az FMK-ban. Akkor már látszott rajta az űzöttség, a szája szegletében egy komor kis vonás, az orra hegyén az árvaság, a karja hónaljig be volt gipszelve. Ivott a sörömből, éreztem az üvegen a szája melegét. Most olyan, mondtam, mintha csókolóztunk volna. Akkor nézett csak meg magának. Beszélgetni kezdtünk, de hiába beszélgettünk egész éjjel, aztán napokon, heteken, hónapokon át, nem tetszettem neki. Azt mondta, butaságokat gondolok és butaságokkal foglalkozom. Avantgárd verseket próbáltam publikálni, és beindítottam egy fiktív cserés lakás akciót. Liza szerint mindez tiszta időpocsékolás volt. Egy-egy ilyen beszélgetés után félájultan zuhantam az ágyba. Lizára nem hatott az ital, és napokig fenn tudott maradni. Már első nap átkeresztelt, úgy hívott, Lamantin. Az igazi nevemet soha nem ejtette ki a száján, nem létezett számára, talán nem is tudta. Nem új nevet adott, hanem megtalálta a nevem. Mindig is Lamantin voltam, csak nem tudtam róla. Én viszont nem adhattam neki nevet, nem becézhettem, neki már volt neve, az ilyen irányú próbálkozásaimat durván visszautasította. Csak néhány kivételezett szólíthatta polgári nevén Erzsinek, például Koroknai Tamás, én nem. És Koroknai Tamást nem kellett átkeresztelni Lamantinra vagy bármi másra, ő Koroknai Tamás volt, annak született, a koroknai tamásság volt a lényege. Koroknai Tamás minden tekintetben jobb, tökéletesebb, szebb volt nálam. Ő volt a Koroknai Tamás, én meg a Lamantin. Mindennap elmondta, hogy nem szerelmes belém, nem szabadna az idejét rám pazarolnia. Volt a vállán három tetovált pont, arról sem volt hajlandó beszélni, mint ahogy semmiről se, ami a korábbi életével kapcsolatos, nem tudtam, honnan való, kik a szülei, hova járt iskolába. Cigiztünk az ágyban, a világ szerkezetéről meséltem, hogy az univerzum egyre lassabban tágul, eléri a legnagyobb méretét, zsugorodni kezd, és az lesz a rebumm. Csitt, tette fel az ujját, fülelt, mintha valami szokatlant hallana. Csönd volt, csak a vekkerem ketyegett. Meg akartam szólalni, a számra tette a kezét. Ültünk némán, hallgattuk az órát. És akkor egyszer csak megállt. Egy utolsó finom kattanás, és elhallgatott. Lejárt a rugója. Liza rám nézett. Ez volt a válasza a locsogásomra. Egy bulin odaült a házigazda zongorájához, felhajtotta a billentyűfedelet, láttam, hogy abban a pillanatban döntötte el, hogy zongorázni fog. Soha nem tanult zenélni. Játszani kezdett, nem volt az szabályos zongorázás, de zene volt. Az emberek abbahagyták a beszélgetést. A vendéglátónk döbbenten állt a szoba közepén. Liza mindenkit megbabonázott és elvarázsolt. Rajzolt és verseket is írt, le akartam gépelni a verseit, másnap kidobta őket a szemétbe. A rajzait elajándékozta az utcán vagy kocsmákban. Nem volt pénzünk, hasist kezdtünk árulni a Nana nevű szórakozóhelyen. Berlinből hoztuk, ahol csempészéssel kerestük meg rá a pénzt. Fényképezőgép-alkatrészeket vittünk Nyugat-Berlinbe, háromszázas objektíveket, a jénai lencsék keleten olcsók, nyugaton drágák és kelendők voltak. Egész hálózat szakosodott az üzletágra. A hasis kicsit macerásabb volt. Egy ismerős hozta Pestre, megjött Ferihegyről, kicsit üldögélt a konyhában, ivott egy korty bort, aztán bement a fürdőszobába. Mikor kijött, az arca sápadt volt, és fénylett a homloka. A fenekében hozta át az ötven gramm hasist. Ha volt pénzünk, napokig ki se mozdultunk otthonról. Szívtunk, szeretkeztünk, történeteket, verseket improvizáltunk. Liza továbbra sem szeretett, mert nem voltam jó. Koroknai Tamást szerette. Egyszer összevesztünk, hogy mikor kell vízbe tenni a tésztát, mikor forrni kezd, vagy előtte. Napokra eltűnt. Mikor előkerült, békés idők következtek, de azért időnként mondta, hogy össze vagyunk veszve, nem békültünk ki, nehogy azt higgyem. Máriaremetére kirándultunk, ott is mondta, biztos, ami biztos, hogy nem szeret. Csöndben néztük a naplementét. Páracsík lengett a dombok felett, a napból már csak a felső karéja csillant ki az ágak közül. A levegő megsűrűsödött, az erdőből a lábunknál szürkeség szivárgott. Zajt hallottam a hátam mögül, odanéztem, egy őz állt az erdő szélén. Becsuktam a szemem, kinyitottam, még mindig ott volt. Félig háttal, a fejét elfordítva figyelt. Liza is hátranézett. Az őz nem mozdult. A nap megállt a fák mögött. És akkor az őz ahelyett, hogy visszament volna a fák közé, elindult felénk. Mikor karnyújtásnyira volt, megállt. Nagy, barna szemek, fekete csík az oldalán, a hasa fehér, a hátán a barna szőrzetben világos pöttyök. Nem mertünk megmozdulni. Lustán lógatta a fejét, mintha bólintana vagy köszönne. Behajlította a lábát, és leroskadt mellénk a fűbe. A fejét megemelte, körülnézett, a bordái szabálytalanul, zihálva emelkedtek. Megérintettem, váratlanul szúrós, kemény volt a szőre, mint egy sünnek a tüskéi. Liza felhúzta a szemhéját, üresen, fátyolos szemmel nézett ránk. A bordái nem mozdultak. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy megdöglött. Vége, mondtam, ennek annyi. Ültünk a naplementében a döglött őzzel. Ha egyedül jövök, ez biztos nincs. Összeszedelőzködtünk, az ösvény kanyarulatából még visszanéztem: az őz vagy óriássün a tisztás szélén hevert mozdulatlanul. Egyre többet veszekedtünk Lizával, nem tudtam, ahogy mondta, jól szeretni. Rossz voltam. Liza minden lehetséges dolgok közül a politikát utálta a legjobban. Titokban jártam a tüntetésekre, titokban vettem részt a történelmi változásokban. Úgy éreztem, hamarosan megőrülök. Magyarország évtizedek után elnyeri függetlenségét, százezrek ujjongása közepette kikiáltják a köztársaságot, szólás- és sajtószabadság lesz, remélhetőleg az idők végezetéig, én pedig már meg is őrültem. Megint összevesztünk, ezúttal az Ecseri piacon, egy kövekkel kirakott brosson, hogy az mire emlékeztet. Én egy ezüsthorgot szopogató tokhalra tippeltem, ő ragaszkodott hozzá, hogy éneklő lótuszvirág. Szakítottunk. Szakítottunk már néhányszor, de most elhatároztam, hogy tartom is magam hozzá. A Tilos az Á-ban hozzácsapódtam egy társasághoz, zárórakor átmentünk Laci bácsihoz a Blues Kocsmába, majd a New York, New York nevű helyre, ott ültünk másnap délutánig, este a Blue Boxban koncert volt és így tovább, napokig. Mikor hazamentem, szakadt ruhában, bevérzett szemmel, tizennégy üzenet várt az ajtóra celluxozva. Az időpont volt rajtuk, és kusza gyerekrajzok. Másnap csengettek, szó nélkül bejött, kipakolt a konyhaasztalra, és főzni kezdett. Hagytam, visszafeküdtem az ágyra. Miközben főtt a májgombócleves, kitakarította a lakást. Közben végig egy szót sem szólt. Néha rám nézett, és hitetlenkedve rázta a fejét. Megterített, előkészítette az ételt, elmosogatott, elpakolt, aztán fölvette a kabátját. Te nem eszel?, kérdeztem. A szoba közepén állt szőrmekabátban, csizmában, félrehajtott fejjel. Liza télen-nyáron csizmában és szőrmekabátban járt. Másnap megint jött, kora délután, de most nem engedtem be. Úgy tettem, mintha nem lennék otthon. Mozdulatlanul vártam, amíg elmegy. Tudtam, hogy tudja, hogy ott állok az ajtó mögött. A cetlire most csak egy lebiggyedt ajkú málnaszemet rajzolt. Reggel megint ott volt. Ne haragudjon, mondtam az ajtó mögül, nem engedhetem be, valaki van nálam. Bekukucskált a kulcslyukon, közvetlen közelről néztünk egymás szemébe. Tudta, hogy nincs ott senki, és tudta, hogy tudom, hogy tudja. Másnap megint jött. Kérdeztem az ajtó fedezékéből, hogy mit akar, szakítottunk, nem szeret, minek jön? Akkor szólalt meg először, hosszú idő után, nem is mondta, kiáltotta, hogy visszhangzott a lépcsőház: Szegény Lamantin, te most teljesen össze vagy zavarodva! Össze voltam zavarodva, ez igaz. Két-három órákat aludtam, feltéve, ha előtte megittam egy üveg bort. Nem jött egy ideig, de kocsmákban, bulikban, koncerteken állandóan találkoztunk. Lamantin, kérdezte, van már valakid, és meglökött, ahogy a gyerekek taszigálják egymást. November végén megint beengedtem az albérletembe. Megfőzte a szokásos májgombóclevest, utána viszont nem akart elmenni. Kinyitottam az ajtót, és szelíden kitoltam. Azt mondta, hogy nem ezt ígértem. NEM EZT ÍGÉRTED! Láttam az ablakból, hogy kimegy a kapun. Ittam egy pohár bort. Kávét főztem. Akkor vettem észre a foltokat a földön. A szoba közepén is volt néhány, aztán az előszoba felé, sorban, és a bejáratnál, ahol egy ideig állt, ott is volt vagy tíz piros pötty. Kilestem az ablakfüggönyön. Liza a kapu melletti sarokkövön ült, és egyszerre két cigarettát szívott, mintha versenyeztetné őket. Legközelebb éjfélkor néztem ki, már nem volt ott. Jött a decemberi buliszezon, megismerkedtem Soproni Biankával. Soproni Bianka tizenöt éves volt, és nem mondta, hogy nem szeret. Mikor Liza először meglátott minket, odajött, Soproni Biankára mutatott, és megkérdezte, hogy vele fogok-e járni. Ezzel fogsz járni? Később megint odajött, és újból kérdezte, hogy tényleg ezzel a tehénnel akarok-e járni. Akkor láttam először berúgva. Soproni Bianka száznyolcvan centi volt, és negyvenöt kiló. Figyelj, mondom, mit akarsz, mi már szakítottunk, nem? Az volt a problémánk Biankával, hogy képtelen voltam leállni a bulizásról. Lizát akkoriban többször láttam egy Zsohár nevű sráccal. Zsohár szótlan, szégyenlős fiú volt, mint Koroknai Tamás, csak nem punk, hanem rocker, fülbevalót hordott és bőrcuccokban járt. Kopott dzseki, csizma, fémszöges csuklópánt, fejkendő. Szeráfi természetét ellensúlyozandó egész testét tetoválásokkal borította. Arcán, nyelvén is tetoválások voltak. Jól néztek ki együtt Lizával. Örültem, hogy rendeződnek a dolgok. Liza viszont attól fogva még csak nem is köszönt, átnézett rajtam. Inkább Zsoháron láttam néha, hogy a maga elfogódott, pirulós módján titokban figyel, követ a tekintetével. Eltelt néhány év, Lizáról nem tudtam semmit, talán külföldre ment, vagy vidéken élt. Egy tavaszi éjjel a Ráckertben észrevettem Zsohárt, egyedül ült egy asztalnál, odakéredzkedtem. Westerncsizma, tetkók és az a bizonyos tartózkodó félszegség: semmi se változott. Lizáról kezdtünk beszélgetni, mint két hadirokkant ugyanabból a vesztes háborúból. Akadozva formálta a szavakat, mert közben pirszingek is kerültek a szájába. Megkérdeztem, hogy szakítottak. Volt Lizának egy medálja, mondta. Egy nap megkérdezte, szerintem mit ábrázol. Mondtam, hogy szerintem a vonyarcvashegyi rockdiszkót. Ezen kezdtünk veszekedni. Hogy lehetek ennyire ostoba és fantáziátlan. És ő mit mondott, mi van rajta? Azt mondta, egy ezüsthorgot szopogató tokhal. Laci bácsi volt a pultos, már rég ideigazolt a Blues Kocsmából, fekete szemeteszsákba gyűjtötte a csikkeket és műanyag poharakat. A többi asztalnál is hallgattak, a Gellérthegy barlangjában álmosan pirregett szárnyával a csak errefelé honos pannon uhu. Elindultam a pulthoz, csikorgott a kavics a lábam alatt. A hegy szürke bundát növesztett, földillat szállt, az Erzsébet híd lámpái, a Rudas fürdő csíkokban megvilágított tömbje fölött hajnalodott. Akkor láttam meg: az Olimpia presszó előtt állva a zöld asztaloknál kókadozó embereket nézte. Puha léptekkel átjött a zebrán, a buszmegálló mellett kikerülte a játszóteret. Ahogy odafordult a Ráckert kapujában, felcsapott fülével, okos szemével, erős szőrzetével módosult sünre emlékeztetett. Bólintott, és eltűnt a Tabán bokrai közt. Lekapcsolták a lámpákat, a Rudas fürdő homályba borult. Pest felől az égen lila áradás indult nyugatnak. Zsohár az asztalra dőlve szuszogott, összecsendültek a pirszingjei. Visszajött Laci bácsi a csikkszedésből, kértem egy unicumot. |
Garaczi László - Nem ezt ígérted
2011.02.07. 13:30 :: VeVa
Szólj hozzá!
Címkék: élet és irodalom
A bejegyzés trackback címe:
https://withfreesoul.blog.hu/api/trackback/id/tr632644322
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.