1.
Mi munkál itt, belül? Mondd meg nekem,
mi nem hagyja, hogy végre átaludjam?
Percenként kelt, kitámasztja szemem,
valószerűtlen álmokat sugallva.
Ki hozta mindezt? Hogy jutott be hozzánk?
Talán ez a talált solymári macska,
e hízott és sötétlő szőrcsomó?
Csak ő tehette, más új nincsen itt.
S ha tényleg ő, majd biztosan segít
átfogni mind, mi most megfoghatatlan,
s végére járni, bárha végtelen
mi dolgozik e fénytelen alakban.
2.
Mi dolgozik e fénytelen alakban,
melyet a tört tükör szórt hétfele?
Ahogy az arcom hét szilánkra pattan,
az élét vesztve új életre kap.
Nem kell ismernem azt, ki visszanéz rám -
e hétrét torz lehet, hogy épp te vagy.
Mozog az árny, talán hozzám beszél,
és hét szólamban visszhangzik a kánon.
Ha válasz is, értelmét nem találom,
s ha kérdés mégis, mondd, ki tette fel?
Tizennégyet villan sötét szeme.
Kinyit, kizár: elrejt tekintetem.
3.
Kinyit, kizár, elrejt tekintetem
elől mindent egy ócska rejtekajtó.
Recseg az éjben, eljátszik velem.
Kisded stílus, mégis csak ő nevet,
s a Rossz, mi jó helyet talált magának.
Kilincse félelem, helye erős keret,
mely elmozdul, ha mozdulnék megint.
Lehet, hogy másik macska ül mögötte...
Téboly kereng szemében körbe-körbe,
s az őrületben megkergült világok.
Kinyit, kizár - elrejtő, megtaláló:
megfordulok, s elém kerül az átok.
4.
Megfordulok, s elém kerül az átok.
Akarja: foglakozzak még vele.
Mint egy gyerek. Nem hagy, bármit csinálok.
Felpiszkál, heccel, büntet, simogat.
S ha már-már elhinném, hogy jót akar,
hát visszaüt, és frissebb átkokat
szór bőkezűen, fogyhatatlanul.
Csak néha fárad, bennem elsimulva,
s hogy percnyi nyugtát élvezhessem újra:
elvackolódik kissé, legbelül.
Megkérdi, tényleg így akartam-e...
Nem szólok, és mégis beteljesül.
5.
Nem szólok és mégis beteljesül:
a pók, amit a macska elkapott...
A résekből a Rossz előkerül,
s akár a gáz, szivárog most felém.
Belélegzem, a sejtekig szökik,
helyet szorít a magjuk rejtekén.
Új zavar jön, érzem már előre -
új háló szívben, szemben és a szóban.
Gubancolódik minden, mit kimondtam.
Napok szakadtak el a kész fonálon,
s ki összeszőné, most éppen halott.
Megoldás nincs, tudom, hiába várom.
6.
Megoldás nincs, tudom, hiába várok -
időmet elszorítják karmos kis kezek:
az óralapról eltűntek a számok,
s a naptáram háromszázhatvanöt
egyforma, lázas szombatot mutat.
És mindig éjfél! A telt Hold felröhög,
így vesz részt a tiszta őrületben.
Háromszázhatvanöt boszorka táncol.
Egy elszökik, s távol a vad parázstól
engem csábít. Engem akar az éjnek.
Az üstből mér nekem lágy főzetet:
ne reszkessek, ne sírjak és ne féljek!
7.
"Ne reszkessek, ne sírjak és ne féljek."
Nem megy magamtól? Lesz, ami megadja.
Más értelmet ad résznek és egésznek:
ha tompulás kell, tessék, megkapom.
S amíg ez jó, erőm se lesz bemérni
hány új vonás kerül az arcomon.
Köröttem egyre szűkülő lakás.
A macska szólít, nem talál helyet,
fülembe nyávog, megmar, tépeget,
cincál, rángat, így próbál szeretni.
Hogy mit tegyek, sajátosan sugallja:
tanuljak moccanatlanul remegni.
8.
Tanuljak moccanatlanul remegni.
Tanuljak csendet, zúgás nélkülit.
Melyik fülemben cseng a Rossz - feledni,
s nem gondolni a vértelen, nehéz,
szoros ütemre szívem belsejében.
Elhinni, minden baljós jel kevés,
nem fordít meg felém kiömlő víz,
tegnap látott kéményseprő, a gombom:
minden kis jelzés békén hagyja sorsom.
És minden nagy jel is... Ez azt jelenti,
ne forduljak meg, tudjam, jobb ez itt -
mögöttem úgysincs semmi, semmi, semmi.
9.
Mögöttem úgysincs semmi, semmi, semmi.
Hadd higgyem el, akár egyetlen percre!
Hadd higgyem, tényleg nincs mit észrevenni,
mögöttem tiszta lap, üres, hibátlan.
Elalhatok már vétlen és nyugodtan
kinyithatóan tiszta és üres szobákban,
hogy mellemen a macska majd vigyáz rám.
Szemen karmolja mind a rémeket,
s óv téged is, ha kéred, mert lehet,
hogy úgy bánnak veled, mint énvelem.
Talán most épp az ő fejébe rejtve
gubbaszt az álom, s nézi, mit tegyen.
10.
Gubbaszt az álom, nézi, mit tegyen,
a régmúltból melyik Rosszat halássza.
A részletekre rálel egy helyen,
egy álmatlan rekeszben ott az összes!
Örül - hisz bőven van mit válogatni.
Egyet kivesz, az hajnalig elég lesz,
azt cifrázhatja bőven ébredésig.
Már hinném, békén hagy ma éjszakára,
de pont a vízbeölt cicust találja...
meghozta, itt van, várja, hogy fogadjam.
Az új kandúr szemén a villanása
ártó, gonosz, és szinte láthatatlan.
11.
Ártó, gonosz, és szinte láthatatlan
lettem, szellem, vicces kis neglizsében.
Fehér hálóing, nincs is már divatban -
az eltűnt évek filmkísértete.
Járkálok, szinte már paródia:
erősödő aláfestőzene,
színtelen, szürkéllő alkonyat.
Kivágódó ablaktámlák, eső,
s a Rossz, naná, belülről jön elő,
nevet, hasam markolva, élesen.
Majd eltűnik, hogy ismét visszatérjen:
felsejlik, s átzuhan a szívemen.
12.
Felsejlik, s átzuhan a szívemen,
percenként változtat minden tudás.
(Akarhatnám, hogy tényleg így legyen.)
Akarhatnám, hogy végre elveszítsem
mindazt, mi rosszul is, de én vagyok.
Hisz én - - -
az éj, s az állatok nyelvét beszélem.
Fordítgatom, most még saját szavamra,
ha lassan is, mégis, mi lenne, hogyha -
Tanácstalan, jövőtlen macskaszem.
Saját kérdésemet villantja rám:
mi munkál itt belül? Mondd meg nekem.
13.
Mi munkál itt belül? Mondd meg nekem.
Mi dolgozik e fénytelen alakban?
Kinyit, kizár: elrejt tekintetem.
Megfordulok, s elém kerül az átok.
Nem szólok, és mégis beteljesül.
Megoldás nincs. Tudom, hiába várok.
Ne reszkessek! Ne sírjak! És ne féljek!
Tanuljak moccanatlanul remegni.
Mögöttem úgysincs semmi, semmi, semmi.
Gubbaszt az álom, nézi, mit tegyen.
Ártó, gonosz, és szinte láthatatlan.
Felsejlik, s átzuhan a szívemen.
