Költségeimet nem kímélve porfüggönyt készíttetek holnapra néző ablakaimra, és múltban járó
póksereget fogadok, hogy otthonomat lakályossá tegyem; a megszállottak módján tompítom
szívem és agyam villámló dobbanásait, hogy megfoghatóvá tegyem legbensőmben az áttetsző
csöndet, a feledés fátylába burkolózom ember-hűvös nappalokon, éjszakákon át illatos kazár
füstölőket gyújtok, és dédelgetett álmokat melengetek utolsónak hitt leheletemmel, aztán csak
várom, hogy magasra üljenek a csillagok és amikor szelídül az élet vonzása, és bíztatóan
hunyorog a sziporkaszemetes tintaég, lerázom magamról a hétköznapoktól súlyos sóhajokat,
tiszta, megvilágosodott buborékként, önérzetes hólyagként emelkedem a szülőföldemként
tisztelt semmibe. * * * A szeretet mintha második foka volna a szerelem ritkuló érzésének. De ez is magában hordja a
megmagyarázhatatlant. Mert nem tudjuk, csak sejtjük, csak érezzük, csak eltelünk ezzel az
érzéssel.
Azt mondhatjuk a szerelemre és a szeretetre is, hogy nem eszünk gyümölcse, hanem a
szívünké. De ismerjük, hogy a szívnek egészen más a feladata az emberi szervezetben, tudjuk,
hogy nem a szívünkkel gondolkozunk. A lelkünkkel tesszük? A megfoghatatlannal. Az elképzelttel.
A tudományos kutatás szerint nincs ilyen. Nincs, mert nem ismerjük. Valami más, amit
még nem ismerünk. A világűrt betöltő sötét anyag része, együtt járója? Feltételezés. Több
ilyenünk is van. Például az isten. Akit elképzelünk, ha szükségünk van rá. A prédikációk arról
szólnak, hogy imádnunk kell őt. Az lehet a szeretet legfelsőbb foka? Többnek akarják ezt a
szeretetnél, és teljesebbnek a szerelem érzésénél. Ne kérdezzük, hogy miért van erre
szükségünk? Ha magától jön, ha megszáll, mint az ihlet, mint a megvilágosodás, mint a
sugallat - ám legyen. A józan ész is elhagyja olykor gazdáját. * * * Keveredünk.
A fehér emberek barnábbakká válnak. A feketék kreolodnak. A rézbőrűek kisárgulnak. A Gazdagok
szegényednek, a nincsteleneknek lesz betevő falatjuk. A jégmezők olvadoznak, a meleg
langyosodik, a forró lassan kihűl. A katolikusok reformálódnak, az unitáriusoknál az egy Isten
hit Buddhásodik, az iszlám kevesedik, az ateistákban mocorog a hit. Minden, ami zavaros
tisztul, a tiszta pedig szennyesül, az igazság halványul. Törpülnek a távolságok, nagyra nőnek
a törpék, az emberiség óriásai elviselhető nagyokká zsugorodnak. Az emberi élet
hosszabbodik, de felgyorsul és így rövidebb lesz. Már nem lélegzünk kiadósakat a reggeli friss
levegőből, mert tüdőnk térfogata kisebbedik, és már a levegő sem a régi, amit érdemes
kitágult orrcimpákkal magunkba szívnunk. A szerelem bódító érzése egyre lassúbban bontakozik
ki az ifjú szívekben, a szívek a nagyobb igénybevételeknek megfelelően nagyobbodnak,
a nagy érzések elaprózódnak. A hajunk a vállunkra omlik, de fejtetőnk fényesre kopaszodik.
Messzire küldött tekintetünk kőhajításnyira ácsorog, az elhajított kő egyre közelebb esik le
gyengülő karunktól, de a kozmoszba látunk. Rövidülnek a fényesztendők, nő a sóvárgásunk az
egyre messzebbre kerülő végtelenért. Keveredünk és atomizálódunk. Világunk egyre
nyüzsgőbb hangyaboly, és ordító a magány. |
