with free soul

Kolbásztöltő fesztivál Békéscsabán. A vásározók évről évre ugyanazok, legfeljebb a portéka változik. Néhány éve még elvétve akadt Nagy-Magyarország pulóver, „idősebb vagyok, mint Szlovákia" póló. Mára szinte kötelezővé vált árpádsávos övcsatot, sapkát és törülközőt árulni.

Az én pultomon angyalszárnyas mézeskalácsmalacok fekszenek, de a publikum nem érti az iróniát. Haszontalan vagyok, nemzeti szempontból mindenképpen.

Sok a külföldi. A valódi külföldit az különbözteti meg a magyar külfölditől, hogy hiába beszélek hozzá, nem érti. A magyar érti, de nem hallja meg.

Jobb oldali szomszédom nem kézműves. Távoli népek tárgyait árulja. Azelőtt szikvizes volt, nyugdíja negyvennégyezer forint, és az Echo TV-t nézi. Szerinte a cigányok és zsidók miatt megyünk tönkre.

Bal oldali szomszédom a választásokat várja. Papírmerítő. Új szelet vár, jobbikost. Lengedeznek nála a háziáldások.

Állok és megpróbálok túladni az angyalmalacokon.

A fiatalembernek pálinkafőzdéje van odahaza. Oda vinné a kalácsot, csak el ne törjön. Nem fog az eltörni, nyugtatgatom, elég messziről kibírta idáig. Kétszáztíz kilométert. Felcsillan a szeme, ő nyert, messzebbről jött. Kassáról. Hiszen jártam én ott, színházban. A Tháliában? Elkapja a kezem a pulton keresztül, mert olyat már hallott, néhányan összefognak, beülnek az autóba, feljönnek Pestre a Nemzetibe, de hogy fordítva, azt nem. Fogja a kezem, úgy mondja, ezért kellett Békéscsabára jönnöm, hogy megismerjek egy igaz magyar embert.

Igen. A pénztárcámban, a kis fóliázott részben, ahol a családi fotók helye van, két nő áll összeölelkezve, mellettünk a gyerekek. A nyakamban nem látszik a meleg ruha alatt a Dávid-csillag. Csak a pult látszik, az angyalmalacok, és a szeretlek feliratok sorában, a Je t'aime és az I love you között egy Kámávtu.