Azt álmodtam, hogy a parton fekszem és álmodok...
valahol egy szigeten, egy város alatt.
Felébredtem, felálltam és csak bámultam testem lenyomatát a homokban.
A folyó gyorsan birtokba vette helyemet, elmosta a homokot.
Valami nem tetszett, nagyon furcsa volt az előbukkanó kövekben.
Odatérdeltem és láttam, hogy a kavargó homokszemcsék számok és betűk,
a kövek arcok és szemek.
Nem ember voltam, csupán egy hely,
ahol ezek a dolgok valamikor elődordultak.
Az egész percekig tartott, mégis minden ismerős volt.
A nevek, az arcok, a szavak és a szemek. Láttam őket, ők engem.
Aztán eleredt az eső. Minden csepp egy szó volt, vagy betű.
Gödörbe hullott, olvashatatlanul szétfolyt, majd elúszott.
Kétségbeesetten futottam felfelé a parton a hajóállomásig.
Lerohantam a mólóra, hogy elolvassam a város nevét a táblán, de az üres volt.
Ugyanígy jártam az utcanevekkel és a telefonkönyvvel is. Sírni kezdtem...
... és ekkor megjelentek a betűk.
Egy kicsit megnyugodtam, és egy nagy M láttán úgy felnevettem,
hogy a könnyeim még jobban potyogtak.
Megtörültem a szemem és láttam, tele az utca Coca Cola reklámmal.
