Meg fogunk halni.
Ezt mondtam Zsuzsának azon a nyári éjszakán abban a nagyon régi ágyban, majd köhintettem egyet, és a hátamra fordultam a kétezredik, legeslegrosszabb évben. Nem akartam tovább hallgatni a szívemet, a rozoga szívemet, ahogy dobog. Nem akartam tovább hason feküdni, és hallgatózni indiánpózban, mint a nyomolvasó cseroki a sínen, hogy jön-e a vonat, hason feküdni és hallgatni, hogy élek-e még. Du-dummm, du-dummm, dummm, du-dummm. Mert néha kihagy. Szívzörej, azt mondta a sportorvos, amikor a serdülőben kapus voltam a megyekettőben. Azt mondta, nem játszhatok. De én játszani akartam. 7-4-re megverni Enyinget, megtanulni vetődni, és ezüstérmet nyerni a bajnokságban. Így is lett. Játszottam. Saját felelősségre megvertük Enyinget. A diagnózist a katonaorvos is megerősítette, ez bizony szívzörej, és még hozzátette, hogy nem érdemes foglalkozni vele, mert csak nyúlik, mint a rétestészta. Azt mondta, alkalmas vagyok. De azt nem mondta meg, hogy mire. Mielőtt a hátamra fordultam, sokáig hallgatóztam a párnán. Próbáltam hallgatni a szívemre.
Du-dummm, du-dummm, dummm, du-dummm.
Késett a vonat.
A szívem azt súgta, hogy el kell hagynom Zsuzsát. Mert Zsuzsa még élni akar akkor is, ha én már nem élek. Nem kívánhatom tőle, hogy hű maradjon hozzám. Nem kívánhatom, hogy ne legyenek gyerekei csak azért, mert az az ember már nem él, aki őt folyton kínozta. Ahogyan azt sem kívánhatom, hogy ne szülessen meg Simon és Lujza, és hogy végignézze, ahogy még néhány évig kiszáradva sodor ide-oda a szél, akár Dodge City-ben az ördögszekeret.
Birkózom egy forgatókönyvvel.
A szívem azt súgja, hogy én magam keressek Zsuzsának egy olyan férfit, amilyen Robert Redford volt a "Távol Afrikától"-ban, aki olyan gyengéden mossa meg az ő hosszú barna haját, hogy szinte már orgazmusba dörzsöli a hajtöveket, aki olyan kedves lesz a kis Simonnal és Lujzival, hogy egész hétvégén az ő hátán fognak lovagolni, miközben egyszerre lesz az olasz, a francia, és a görög konyha mestere. Persze a házassági évfordulóra mindig valami nagyon különlegeset fog kitalálni, mindjárt az elsőre "Pour Susanne"-t, amit Mauritiuson készít majd el éjfél után, amikor hosszas rábeszélés és némi mauritiusi rúpia után megkapja a konyhát a főszakácstól. Addig a gyerekek meg Pusztaszabolcson lesznek az anyósával, Tünde nénivel, akit Zsuzsával együtt átpasszolok neki. Árukapcsolás. Két legyet egy csapásra.
Én már tudom, hogy hova nem nősülök be.
A férfi sztárépítész lesz, egy apró és szerethető testi hibával, amit még nem találtam ki neki. Mert hát senki sem lehet tökéletes, még egy sztárépítész sem, akit mondjuk Krisztiánnak fognak hívni. Szóval ez a Krisztián marha jó fej lesz. Biztosan jó haverok lennénk, ha még élnék. Ezért is oldozom fel már most. Nem haragszom rá, amiért elvitte tőlem az ex-feleségemet, akit soha el sem vettem. Ahogy mondani szokták, kívánni sem lehetne jobbat Zsuzsának. Hát én nem kívánok neki jobbat. Én pont ilyent kívánok. Egy sármoskrisztiánt, aki meg fogja majd érteni Zsuzsa kis titkát, hogy miért jár ki minden egyes év szeptember tizennegyedikén a temetőbe, ahol valami sötét ruhában elmereng a sírom előtt, és elmorzsol néhány könnycseppet, mert arra az estére fog gondolni, amikor először csókolóztunk a Kiscsillagban, éppen a huszadik születésnapomon. De semmi baj, majd szépen hazamegy, nem fog sokat beszélni, mert ez az ő napja, csakis az övé. Meg az enyém.
Snitt. Vége. Szomorú zene.
Talán mégis el kellett volna mennem azzal a nővel. Az Országalmához volt megbeszélve a randevú. Persze nem azzal a nővel, hanem Zsuzsával. Pont ötre. Késett. Én meg ott vártam rá egy szál vörös rózsával. Kerülgettem az ország almáját, mintha kukacos lenne. Öt óra tíz. Zsuzsa sehol. Öt óra húsz. Feltűnt egy ötvenes, aszott arcú apró nő. Látszott, hogy kiöltözött rendesen, de így is későn vettem észre. Egy ideje már ott téblábolhatott körülöttem. Öt óra harminc. A vörös rózsa kókadozott, elég szarul érezte magát a nyár végi napsütésben. Az apró nő bizonytalanul lépkedett felém, majd egy méterre tőlem megállt: T-T-Tamás? Jaj, nem, nem, Zoli vagyok. Furcsán éreztem magam. Milyen apróhirdetést adhatott fel ez az apró nő? "Te: húszéves, magas, kisportolt fiú. Én: ötvenes, mélynövésű, huncut lány, kis testi hibával. Jelige: vörös rózsa." Gondoltam, ha Zsuzsa tíz perc múlva nem jön, akkor elviszem a nőt, meghívom egy italra. Talán mégis szerencsés csillagzat alatt születtem, mert négy perc múlva befutott. De ami nekem szerencse volt, az nem biztos, hogy Zsuzsának is az volt. Mintha a kukac éppen öt óra harmincnégykor mászott volna ki az Országalmából. Persze akkor még egyikünk sem tudhatta, mi lesz ebből. Most sem tudom, hogyan fog végződni a dolog, csak sejtek valami nagyon rosszat, amit józan ésszel nem lehet felfogni. Lehet, hogy mindez már meg van írva a csillagokban.
Hiszen ez az év is egy Hold-Szaturnusz quincunx-szal indult.
Ráadásul a Nap trigonban állt a Plútóval.
De én csak feküdtem hanyatt, és hallgattam ahogy Zsuzsa él.
Még velem.
Mert Zsuzsa úgy él, hogy szuszog, hogy a paplan alatt mozog, hogy a párnán kúszik a haja, ami csiklandozza az orromat. Zsuzsa úgy él éjszakai életet, hogy hagyja, hogy átöleljem és úgy aludjunk, és hátrafordítja a fejét, és puszit ad. Zsuzsa tud élni. Aztán persze van olyan is amikor halottat játszik, és csak a szuszogásából tudom, hogy él. Szóval, igazán pompásan élünk mi ketten. Fekszünk egymás mellett, mereven, mintha csak halottaskocsiban, ravatalozóban vagy sírban feküdnénk. Halotti pompában élünk. De szép halottak is lennénk, így együtt. De úgy sejtem, hogy nem lesz ekkora szerencsém. És jó okom van arra, hogy így sejtsem.
Pedig azon az éjszakán nem reccsentek ketté fák a villámlástól, amelyek hangulati aláfestéseként szolgálnának balsejtelmemnek, nem zúdult le hömpölygő árvíz a hegyről, és nem csak azért, mert ilyen a Mezőföldön kevés van, a környékünkön meg egy sincs. A tökéletes béke nyugatalanított. A szobában még szúnyogok sem voltak, amelyek megzavarták volna halálos nyugalmunkat, amelyben éltünk. Csak Zsuzsa szuszogását lehetett hallani. A szívem is csak némán zörgött, azzal a semmi ritmusérzékkel, amelyet rajtam kívül csak az orvosok hallanak és Zsuzsa, a gyönyörű indiánlány, ha a mellkasomra hajtja a fejét, meghallgatni, hogy jön-e a vonat. Ahogy szokott, most is késett egy picit. Ezt leszámítva azon az éjszakán nem történt semmi szokatlan. Feküdtünk az ágyban, bámultam a plafon felé a koromsötétben, de semmit sem láttam. Csak ha becsuktam a szemem.
Meg fogunk halni, súgta Zsuzsa.
Becsuktam a szemem.
És láttam a plafon fehérségét, a használaton kívüli zongorát, rajta a Shirin Neshat-albumot, a Storyt, Szabó Magdától Az ajtót, a Lápvilágot, a múlt hétvégi Népszabadságot, és láttam Zsuzsát, ahogy egy órával ezelőtt kirakja a tarotot arra az ágyneműre, amellyel most takarózik éppen, amely alá egyre csak gyűlik testének melege, és kiolvassa belőle a sorsunkat. De óh, irgalom atyja, a nagy lábujjammal véletlenül elmozdítok egy kártyalapot, ha jól emlékszem, az Özvegyasszonyt - vagy a Katonatisztet? - amely a szerelemért felelős, vagy talán az életért. Nem tudom, hogy ezen múlott-e, hogy Zsuzsa csupa örömteli dolgot jósolt nekünk, hogy minden jóra fordulhat, csak tenni kell érte, vagy egyszerűen csak hazudott, mert a sötét oldal pokoli tervét látta meg azokban a lapokban.
Huszonkettő éves voltam akkor, és már a második életemet éltem.
Mert egyszer meg akartam halni.
Csakhát, mint annyi minden az életben, ez sem jött össze nekem.
Akkor még nem ismertem az életet Zsuzsával.
Még nem tudtam, hogyan lehet valakit halálosan szeretni.
Sokáig nem voltam biztos benne, hogy az életvonalam miatt történt minden. De Annában van valami jósnős, mondhatnám boszorkányos. Az újságot a horoszkópnál kezdi olvasni, tarotból már rutinosan jósol, még a Nők Lapjából tanulta a szakmát, tisztában van aszcendenssel, deszcendenssel és persze azzal, hogy a Szűz soha nem lehet párja az Ikreknek. Mégis belevágott. Pedig tudhatta volna, hogy nem lesz egyszerű dolga velem.
Egy Szűzzel.
Egy Ikreknek.
A bal tenyerem nyitott könyv volt előtte. Előre megírt viszszaemlékezés. Amikor először puha kis kezébe vette ezt a súlyos pergamenkódexet, nagyon meglepődött, hogy milyen kevés benne a szöveg. Ijedten ingatta a fejét, hogy rövid, nagyon rövid az életvonalam. Ugyan már, csak nem hiszel az ilyen baromságokban, kérdeztem. Olyan szemmel nézett rám, ahogy egy inkvizítor néz a halálra ítélt eretnekre, akinél tiltott imákkal teleírt könyvet talált. Szerencsétlen gyermekem.
Lemértem.
Harminchárom milliméter.
Kicsit meglepődtem, hát ez tényleg rövid, ezt hogyan kell évre fordítani, milliméter per év, kérdeztem, de nem hittem benne. Aztán lassan felemelte a tekintetét, inkvizítorbarna szemeivel egyenesen rám nézett, és közölte, hogy ez még nem minden, mert mindenféle beláthatatlan kereszteződésekkel van súlyosbítva ez a harminchárom milliméter. És ez mit jelent, kérdeztem, de nem tudott válaszolni.
Vagy nem akart.
Néha elfog a nyugtalanság. Milliméter per év? Jobb lesz, ha csak araszolgatok, ha olyan lassan élek, mint egy nedves úttesten kúszó meztelen csiga. Sok minden megfordult a fejemben, hogyan lehetne meghosszabbítani ezt a semmi kis nyálkás csíkot, amit eddig húztam magam után. Csakhát minek? Akár egy, lejárt műszakis, kétütemű, zöld Trabant is elgázolhat, és akkor mire volt jó az óvatoskodás?
Pedig a zöld Trabant - ahogy a lakossági vélekedés tartja - szerencsét jelent.
Hazárdíroztam.
Szerb rulett. Így nevezték a szerb fiatalok éjszakai játékát, amikor a háború utáni Belgrád nagyobb kereszteződésein százötvennel hajtottak át a piroson. Vagy jött valami oldalról, vagy nem. Aki túlélte, nyert.
Kétszer is túléltem. Mint annyi mindent, amit akkor nem is biztos, hogy túl akartam élni.
Egyszer éppen egy zöld Trabanttal éltem túl, másszor egy bordó Skodával, viszont a bordó Skoda nem élte túl.
Azt mondják, a szerb rulett zöld Trabival olyan, mint az orosz rulett üres tárral. Mert a zöld Trabant, mint tudjuk, szerencsét jelent. Főleg, ha a sofőr szemüveges. És én szemüveges vagyok. Ígyhát esélyem sem volt nem túlélni.
Mindig peches ember voltam. Egy igazi Pierre Richard. És ez volt a szerencsém.
Zsuzsátol már tudtam, hogy mindenféle beláthatatlan kereszteződésekkel van súlyosbítva az életvonalam, de arra álmomban sem gondoltam, hogy az egyik ilyen kereszteződés éppen Baracs és Dunaújváros közigazgatási határán van. Pedig sokszor megfordultam arra.
Becsuktam a szemem.
És ami a csövön kifért. Százhárom kilométer per órával áthajtottam a kereszteződésen. Gondolom, legalábbis annyi lehetett, mert nem láttam a műszerfalat, amennyiben a Trabantnak van olyan egyáltalán. A Trabiból meg általában ennyi fér ki. Százhárom. Aztán ugyanazzal a lendülettel vissza. Egy Ákos nevű srác ült mellettem, aki egész végig ordított, mint egy kamikázé. De a hasonlat sántít, mert mi a zöld Trabival nem a biztos halál felé repültünk, nem, mi épp csak eljátszogattunk vele. Végül döntetlenre hoztuk ki. Nyomtunk egy barackot a fejére, ahogy Ákos nagyon lazán megfogalmazta. Ákos arra a helyre hányt, ahol a rendes autóknak, mert ő autósznob volt, így hívta a nem Trabantokat, szóval ahol a rendes nem Trabantoknak a sebváltója szokott lenni. Furcsa, semmi félelem nem volt bennem, sőt, igazság szerint alig emlékszem erre a szerb rulettre. Úgy be voltam állítva, mint vasvella a ganyéba, ahogy az Ákos szokta mondani. Otthon meg Zsuzsa sötétkékre sírta a szemét, hogy hol vagyok, hogy éppen kivel dughatok, és teljesen készen volt (legalább is később ezt a kifejezést használta), felkelt a tévétől, fázott és remegett, időnként a hányinger is megkörnyékezte, hogy aztán rájöjjön, hogy nincs értelme velem lenni, aggódni értem, beleőrülni a kétségbeesésbe, a bizonytalanságba. Nincs értelme sírni egy olyan emberért, aki meg akar halni.
Mert aki meg akar halni, az haljon meg.
Az ne autózzon csukott szemmel. Az menjen neki egy fának. Egyedül. Senkit ne ültessen maga mellé, vagy ha már mégis ott ül mellette valaki az anyósülésen, akkor rugdossa ki őt egy zöld Trabantból.
Aki meg akar halni, az ne száguldozzon részegen egy régi bordó Skodával Bicskén a mányi elágazásnál. Főleg akkor, ha abban a Skodában nem ül egyedül, és ne menjen bele egy árokba, amikor éppen szerb rulettet játszik, mert a kocsi valamelyik alkatrésze a mellette ülő Gábor fejéről viszi le a bőrt, aminek következtében a Gábor arca csupa piros lesz a vértől, miközben ő meg kifejeli a szélvédőt, mégis, csak az alkarján lesz néhány karcolás. Aki meg akar halni, az tekeredjen fel egy fára, egyedül, mint az az orvosságos kígyó, mondta Gábor, kissé feszülten. Aki meg akar halni, ne törje totálkárosra egy volt bokszoló Skoda 100-asát, miközben ő alszik a bicskei menekülttáborban. Mert a volt bokszoló, aki már börtönben is ült, nem fog mindig aludni, egyszer tehát biztosan felkel, és akkor annak, aki meg akar halni, a halálnál nagyobb gondja is támadhat, ha ő is a bicskei menekülttáborban kénytelen aludni, mert nem sikerült meghalnia.
Aki meg akar halni, az vegyen fel fehér Puma cipőt, sötétkék kabátot, menjen a koloniál konyhaszekrényhez, és húzza ki a gyógyszeres fiókot. Találjon benne három levél Xanaxot és másfél levél Seduxent, mondja magában, hogy reméli, ennyi elég lesz, majd búcsúzzon el szeretteitől, mintha csak sétálni indulna. Sziasztok. Ügyeljen arra, hogy már sötét legyen, amikor bemegy a temető melletti kocsmába, kérjen fél liter vodkát, és ne essen kétségbe, ha azt mondják, hogy csak kimértet tudnak adni, mondja azt, hogy jó lesz sörösüvegben is, várja meg, míg féldecinként kitöltögetik, majd mosolyogva fizessen, és ne mondja azt zavartan, hogy vendégségbe viszi. Aki meg akar halni, az sétáljon be a kocsmához legközelebb eső temetőbe, amelynek nincs kapuja, ott üljön le özvegy Hutwágnerné Csincsi Borbála (szül. 1911, megh. 1974) sírjára, mert ott senki sem zavarja, nyomkodja ki a gyógyszereket a levélből, ossza el két felé és dobjon a szájába egy marékkal, próbálja meg egyben lenyelni, és miközben a vodka felét egy húzásra megissza, nézzen a Holdra és gondoljon arra, hogy gyerekkorában hányszor elképzelte, hogy milyen jó lenne a holdon ugrálni, mint Armstrong, hogy felugrik és csak tök lassan ér le a lába a Hold porába, és az a lábnyom ottmarad örökre, mert a Holdon nincsen szél ami elfújná, vagy mi, majd mondja azt magában, hogy hú, de milyen félelmetes hely ez a temető így éjszaka, gyújtson rá egy Symphoniára, ha elszívta, akkor ne a vodka maradékát igya meg először, hanem a másik marék gyógyszert vegye a szájába, és ne öklendezze ki a felét, hanem nyelje le. Aki meg akar halni, az ne gondolja azt, hogy a kiöklendezett tíz-tizenöt gyógyszer hiánya miatt most már elrontotta és nem fog meghalni, tehát ne álljon fel, hogy a picsába, nem jött össze, de béna vagyok, megyek haza. Aki meg akar halni, az higgye el, hogy ennyi is elég lesz, és szívjon el még egy cigarettát, Symphoniát egészen pontosan, és ne menjen haza, mert otthon megtalálják a szerettei, akiktől mindörökre elköszönt, hogy sziasztok, és felhívják a mentőket, azok meg kijönnek érte, hogy még otthon kádba dugják, és valami csövet is lenyomjanak a torkán, hogy azon keresztül szívják vissza belőle a halált, amire ő ne emlékezzen majd, csak arra, hogy folytamatosan pofozgatják, és kérdezgetik mindenféle dolgokról, hogy beszéljen, hogy el ne aludjon, mert akkor meghal, hogy Zoli, miért akartál meghalni, meg hogy Zoli, Zoli, ne aludj el, és beviszik a kórházba, ahol másnap csövekkel a kezében arra ébred, hogy él.
Aki meg akar halni, az ne menjen kórházba, mert életben marad és szerelmes lesz egy lányba, aki majd nem akarja, hogy ő meghaljon, de azt kívánja majd, hogy bárcsak sohase találkoztak volna.
Nem tudom, hogy mit kell olyankor mondani, amikor valaki olyan hal meg, aki nem akar: az élet igazságtalan, vagy a halál? Laci, a nagybátyám, mindig mondta nekem, hogy igyál bazmeg, mert soha nem lesz belőled tisztességes alkoholista. Erre gondoltam, amikor megláttam őt a nyitott koporsóban. Laci, a nagybátyám nem akart harmincnyolc évesen meghalni, mégis szívrohamot kapott, és harmincnyolc évesen, éppen amikor nagyon nem akart meghalni, éppen akkor, meghalt. A boncolás után rosszul húzták vissza az arcát a koponyájára, az orra nem a megszokott helyén volt, hanem kicsivel lejjebb. Persze ez már nem oszt, nem szoroz, de mégis. Szerettem volna adni neki valamilyen ajándékot, de csak egy doboz gyufa volt nálam. Gondoltam, belecsempészem a koporsóba. Végül nem tettem. A lélek egy ellobbant gyufaszál a bordakosárban.
A sírjánál megfogadtam, hogy inni fogok, hogy tisztességes alkoholista leszek.
Másnap Zsuzsának megfogadtam, hogy többé nem iszom, hogy tisztességes ember leszek.
Néha mégis megadatott a tisztánlátás lehetősége. És ha tisztán látsz, akkor a jelen csak emlék.
Emlék, hogy lenyomtuk Enyinget 7-4-re, és másodikak lettünk a bajnokságban. Emlék, hogy most újra itt fekszem Zsuzsával, öt évvel a kétezredik legeslegrosszabb év után, éppen a kétezerötödik legeslegrosszabb évben.
Most mindent tisztán látok. Látom magam előtt az e-mailjét, amelyet akkor küldött, amikor már és még nem éltünk együtt, és én bocsánatot kértem tőle. "Mit bocsássak meg? Ez a tegnap, ez a ma, ez a holnap. Értelmetlen többé rám gondolnod, mert te még most is, ebben a pillanatban is azt hiszed, hogy így akármeddig lehet élni. Te azzal töltöd az életed, hogy szétrombolj mindent. Nem gondolsz arra, mi lenne azokkal, akik szeretnek, ha meghalnál, ha tönkretennéd magad. Nem tudsz megállni. Függésben tartasz. Felakasztottál, de etetsz, épp csak annyira, hogy életben maradjak. Most dugunk, és most meg kuss van, eltűnsz. Mit kéne tennem, meghalnom?"
Már nem akarok meghalni. Zsuzsával akarok élni. Hallgatni ahogy szuszog, érezni, ahogy a paplan alatt mozog. Azt akarom, hogy a párnán kúszó haja csiklandozza az orromat. Jó lenne még a kezembe venni a mellét, amely az én tenyerembe teremtetett. Egy bizonyos szögben éppen ott ér véget az életvonalam, a mellbimbójánál. Ott végződöm, ahol ő kezdődik. Félek, hogy nem adhatok csókot a hasára, amikor az Lujzától, vagy éppen Simontól fog dagadni, hogy már soha nem lesz a feleségem, hogy el kell engednem őt, valami Krisztiánért, mert velem nem kezdhet el valamit, csak elveszíthet valamit. Talán, csak ami az ágyban marad nekünk, az a miénk. A ki-kihagyó szívdobogás hallgatása. A szuszogás. Mocorogni egy kicsit. Megigazítani a paplant. Néha kimenni vécére, vagy azt mondani a másiknak, hogy légy szíves ne olvass tovább, aludni szeretnék.
Csak fekszem itt és emlékezem. A szerb rulettre gondolok. Hogy majdnem meghaltam. Arra emlékszem, hogy éppen most csúsztatom a bal kezemet a pizsamája alá. Megpuszilom az arcát, de nem reagál. Már alszik. Most felébred, és mégis megcsókol. Ezt a satnya, rövid életvonalamat végighúzom a testén. Emlékezem. Végig az arcán, le a nyakán, a feszes kis mellén, végig a bordáin, miközben aprókat szuszog, le a puha derekán, a csípőjén, majd a fenekébe markolok. Lehúzom a bugyiját. Fejem pihés combjai közé fúrom. Emlékszem, most sóhajtva adja meg magát, amikor belenyalok. Néha feltekintek emlékeimből és látom a hasát, ahogy fel-le pulzál.
Ezek a legkedvesebb emlékeim.
Emlékszem, hogy szeretkezés közben, amikor arcomról az izzadság a nyakába folyik, a fülembe súgja, hogy meg fogunk halni.
Arra gondolok, hogy jó nap ez a halálra.
Tökéletes.
Becsukom a szemem.
Lassítok.
Lehet, hogy ezek az utolsó emlékeim.
