with free soul

Az 1985-ös pártkongresszuson Kádár János kiadta a jelszót: hozzuk föl fiataljainkat az aluljáróból. Rendszerváltás előtt az aluljárók népe egészen másként festett, mint most: nem hajléktalanok keltek-feküdtek, hanem középiskolás korú fiatalok ődöngtek reggeltől estig, többnyire cigarettáztak és csókolóztak. Erről a cigiző és csókolózó társaságról beszélhetett Kádárnak valaki az apparátusból, ő maga ugyanis aluljáróban akkor már vagy húsz éve nem járt, utoljára talán 1966-ban, amikor átadták az EMKE-t. A bejelentés az olvadás jele is volt egyben: végeredményben társadalmi programként határozott meg olyan feladatot, amelyet addig többnyire a rendőrség hajtott végre. Hajánál fogva hozták föl a fiatalt. A kommunista pártnak ez a nagyívű terve - találjunk értelmesebb elfoglaltságot nekik! - mindamellett megkésett, mert a fiatalok még úgy a hetvenes évek közepén mentek le az aluljárókba, időközben sokan fölnőttek, anyák, apák lettek, és a XIII. pártkongresszus időszakában már az utolsó is cihelődött. 

Mindez csak azért érdekes, mert a fiatalságot megint terelni igyekszik a vezető erő. Most Harrach Péter adta ki a jelszót: hozzuk ki fiataljainkat a plázákból! Indok igazából nincsen, ha jól érzékelem, a fiatalokat kizárólag azért kell kihozni a plázákból, mert momentán ott szeretnek lenni. Idevágó, értelmes magyarázatot nem hallani, csak azt, hogy „értelmesebb elfoglaltságot kell nekik találni".

Nem lesz egyszerű.

A fiataloknak az a tömege, amelyiket Kádártól Harrachig mindig terelni szeretnének, tapasztalataim szerint a tengeri halrajok logikája szerint mozgott és mozog ma is, vagyis elég egyetlen hirtelen helyváltoztatás az élen, az egész tömeg másfelé indul. Logikája nem sok van, ha igen, arra mindig később derül fény. Megjósolható, hogy ezt Harrach Péter nemhogy megsaccolni, de követni sem fogja tudni. Nem azt mondom, hogy jó, ha fiatalok tömegei vannak a plázákban, de azt igen, hogy nem véletlenül vannak ott. Valamitől jó ott nekik, például, hogy ingyért ott lehetnek, együtt vannak, télen nincs hideg, nyáron megy a légkondi, mozi a közelben. Gondolom, korosztályi összetartozásuk miatt szeretnek együtt lenni, és borítékolom, ha onnét kizavarják őket, akkor másutt gyülekeznek, és Harrach Péternek az sem fog majd tetszeni. „Javaslom, menjenek kirándulni családjukkal" - mondta egy alkalommal a józanul látó politikus, amitől alighanem az összes fiatal agyvize fölforrt volna, ha egyébként eljutna hozzájuk Harrach bölcs gondolata: tizennyolc éves korban a fiatal ember tízből kilenc esetben nem az apjával akar hegyet mászni, többek között azért, mert ebben a korban tízből kilenc szerelmes.

Az igazi ok valószínűleg az, hogy van a kormányban - és ennek jótékony hatására a levegőben - valami degenerált multiellenesség. Az okok ismertek, megszűnik a kiskereskedelem, szenved a hazai kisipar, de az mégsem lehet kormányzati program, hogy akkor korlátozzuk a szupermarketeket, különadókat vetünk ki rájuk, a nyitva tartási időt törvényileg korlátozzuk, és úgy általában is, ahogy lehet, önkényeskedünk velük. Mindezt azzal az álságos magyarázattal ellátva, hogy első a család. „Azt szeretnénk, hogy a multinacionális cégek dolgozói vasárnap a családjukkal lehessenek, és együtt fogyaszthassák el a vasárnapi ebédet", fogalmazott korábban Harrach Péter, ami szép gondolat, de a helyzet sokkal bonyolultabb.

A szupermarket alapjában véve a szegények bevásárlóhelye. Nem kell szociálisan ultraérzékenynek lenni, anélkül is könnyen belátható, hogy ezek a terek jelentős réteg multifunkcionális központjai, ha tetszik, ha nem. Sokaknak ad munkát, és sokak tudnak itt vásárolni. Sőt: sokak csakis itt tudnak vásárolni. Ezeknek a tereknek a korlátozása a család szempontjából valószínűleg nagyobb kárral járna, mint hogy a dolgozók nem tudják családjuk körében elfogyasztani a vasárnapi ebédet. Az emberek dolgozni akarnak, és a családjukért szívesen vállalnak áldozatot. Felmérések szerint például a Tesco forgalmának 12 százaléka vasárnapra jut, a munkatársak pedig azért szeretnek ilyenkor dolgozni, mert nyolcvan százalékkal nagyobb bért kapnak. A vasárnapi nyitva tartás megszüntetése miatt csak ebben az áruházi láncban 2000-2500 dolgozót bocsátanának el, a határ menti települések lakói pedig egyszerűen átjárnának majd máshova vásárolni, ahol nyitva vannak a multik. A pénzüket máshol költik el, máshol fizetnek az államnak a termékek adótartalmán keresztül. Az egész intézkedési rendszer attól taszító, hogy az összes pénzbeszedési akció nyakon van öntve oda nem illő ideológiai mázzal, aminek középpontjában többnyire a család meg a közérdek áll. A magánnyugdíjpénztárak tőzsdéznek, a McDonald's rongálja az ország egészségügyi állapotát. A szupermarket szétrobbantja a családokat.

Pedig csak arról van szó, hogy az állam onnét vesz el pénzt, ahol tömegek fogyasztanak. Tömegek azonban általában ott fogyasztanak, ahol olcsón lehet vásárolni. Ha tehát ezek a terek fogynak, akkor megint csak azok járnak rosszul, akik szegények. Nem szeretném dramatizálni a helyzetet, de a vasárnapi ebéd közös elfogyasztása csak akkor lehet reális cél, ha van mit enni.

Csak azt ne mondd, hogy fel se tűntek eddig.
Nézz bárhová, s ott lesz egy cérnalány.
Secondhand-ladyk, álkisasszonyok.
Aprócska, érdes ékkő mindahány.

Határozottak és rövid hajúak.
Helyes kis tündérkék - ez ám a látszat!
Felcsillannak, s elsodródnak megint.
Büszkék nagyon, hogy a Humboldtra járnak.

Mindenhol ül belőlük többtucatnyi -
thai éttermekben vagy pizzeriákban,
bisztróban, kocsmában, dönerbüfében...
Fölesznek mindent, mit csak megkívántam.

Ha nincs jobb dolgod, udvarolj nekik.
Csak bátorítson egy-egy villanás!
Hátad mögött nevetve összenéznek:
Titkos? Rendben. Játék? Mi lenne más...

És még a hallgatásuk is pimasz.
Hogy nem tetszik? Na, ezzel sem törődnek.
Kecses vállrándítás a válaszuk -
túl vékonyak be mégse fűzöd őket.

Ha éjjel Kreuzbergig loholsz utánuk,
akkor se hidd, hogy végül észrevesznek.
Neonban úsznak el, flitterszerűek.
Már rég alszol - s nekik csupán a kezdet;

hisz ők örökké éberek. A hajnal
szemükben csillagfénnyel tébolyog.
Nem ismert köd, kialvatlan varázs -
holdárnyékon függő nappalok...

Csak ezt a csillogást kell eltanulnom.
Akkor talán elég könnyű leszek,
s felbukkan bennem is egy cérnalány.
Hozzám szövik szorgos angyalkezek.

Este munka után követtelek,

izgatottam tébláboltam a nyomodban,

de féltem a találkozástól.

Vártam, tedd le a mobilt,

hogy végre leszólíthassalak,

de te csak beszéltél, bele-bele nevettél, hangosan,

ahogy lassan sétáltál előttem,

mit sem sejtve, hogy utánad igyekszem,

és bámulom rugalmas lépteidet, szálkás testedet,

sűrű fekete hajad alól sötéten kivillanó nyakadat.

Utcáról utcára, lépésről lépésre mögötted sompolyogtam,

és amikor már azt sem tudtam, merre járhatunk,

elszégyelltem magam, mert mit mondanék,

ha észrevennél, vagy talán tudtam, ha megfordulnál,

fel sem tűnne, hogy a nyomodban vagyok,

meg sem ismernél, mégis remegne a testem,

mert éjjel a képzeletemben át fogsz ölelni,

amikor lefekszem meztelenül. 

Nem szeret, mondta, soha nem is szeretett, nem is fog, lehetetlen. Olyan vagyok, akit nem lehet szeretni, mert nem szép dolgokkal foglalkozom. Egy magaslaton ültünk Máriaremetén, néztük a naplementét. Kibuszoztunk, elmentünk a bokáig érő avarban a templom mellett, orgonaszó hallatszott és gyertyák fénye látszott a homályban. Aztán át a hídon a patak fölött, és tovább az ösvényen. A fák között hűvösebb volt, nem tudott a szurdokba besütni a nap. Itt fent aztán megint melegebb lett, leültünk, beszélgettünk.

Nem először mondta, hogy nem szeret, az elmúlt hónapokban számtalanszor és számtalan módon tudtomra adta. Koroknai Tamásra hivatkozott, a nagy szerelmére, aki rövidesen eljön, és elviszi magával. Tulajdonképpen egész idő alatt Koroknai Tamást vártuk, aki véget vet a szenvedésnek, ennek a méltatlan és értelmetlen kapcsolatnak. Ismertem Koroknai Tamást, egy punk srác volt, aki, miután szakított Lizával, depunkizált, megnősült, gyerekei születtek, és boldog házasságban élt. Ő volt az eszmény. 

Mikor először láttam Lizát, mezítláb, parasztszoknyában sétált a Körúton, vagy inkább táncolt, tánclépésekben haladt egy színes és rongyos társaság közepén. Eltelt néhány év, egymás mellé sodródtunk az FMK-ban. Akkor már látszott rajta az űzöttség, a szája szegletében egy komor kis vonás, az orra hegyén az árvaság, a karja hónaljig be volt gipszelve. Ivott a sörömből, éreztem az üvegen a szája melegét. Most olyan, mondtam, mintha csókolóztunk volna. Akkor nézett csak meg magának. Beszélgetni kezdtünk, de hiába beszélgettünk egész éjjel, aztán napokon, heteken, hónapokon át, nem tetszettem neki. Azt mondta, butaságokat gondolok és butaságokkal foglalkozom. Avantgárd verseket próbáltam publikálni, és beindítottam egy fiktív cserés lakás akciót. Liza szerint mindez tiszta időpocsékolás volt. Egy-egy ilyen beszélgetés után félájultan zuhantam az ágyba. Lizára nem hatott az ital, és napokig fenn tudott maradni.

Már első nap átkeresztelt, úgy hívott, Lamantin. Az igazi nevemet soha nem ejtette ki a száján, nem létezett számára, talán nem is tudta. Nem új nevet adott, hanem megtalálta a nevem. Mindig is Lamantin voltam, csak nem tudtam róla. Én viszont nem adhattam neki nevet, nem becézhettem, neki már volt neve, az ilyen irányú próbálkozásaimat durván visszautasította. Csak néhány kivételezett szólíthatta polgári nevén Erzsinek, például Koroknai Tamás, én nem. És Koroknai Tamást nem kellett átkeresztelni Lamantinra vagy bármi másra, ő Koroknai Tamás volt, annak született, a koroknai tamásság volt a lényege. Koroknai Tamás minden tekintetben jobb, tökéletesebb, szebb volt nálam. Ő volt a Koroknai Tamás, én meg a Lamantin.

Mindennap elmondta, hogy nem szerelmes belém, nem szabadna az idejét rám pazarolnia. Volt a vállán három tetovált pont, arról sem volt hajlandó beszélni, mint ahogy semmiről se, ami a korábbi életével kapcsolatos, nem tudtam, honnan való, kik a szülei, hova járt iskolába. Cigiztünk az ágyban, a világ szerkezetéről meséltem, hogy az univerzum egyre lassabban tágul, eléri a legnagyobb méretét, zsugorodni kezd, és az lesz a rebumm. Csitt, tette fel az ujját, fülelt, mintha valami szokatlant hallana. Csönd volt, csak a vekkerem ketyegett. Meg akartam szólalni, a számra tette a kezét. Ültünk némán, hallgattuk az órát. És akkor egyszer csak megállt. Egy utolsó finom kattanás, és elhallgatott. Lejárt a rugója. Liza rám nézett. Ez volt a válasza a locsogásomra.

Egy bulin odaült a házigazda zongorájához, felhajtotta a billentyűfedelet, láttam, hogy abban a pillanatban döntötte el, hogy zongorázni fog. Soha nem tanult zenélni. Játszani kezdett, nem volt az szabályos zongorázás, de zene volt. Az emberek abbahagyták a beszélgetést. A vendéglátónk döbbenten állt a szoba közepén. Liza mindenkit megbabonázott és elvarázsolt. Rajzolt és verseket is írt, le akartam gépelni a verseit, másnap kidobta őket a szemétbe. A rajzait elajándékozta az utcán vagy kocsmákban.

Nem volt pénzünk, hasist kezdtünk árulni a Nana nevű szórakozóhelyen. Berlinből hoztuk, ahol csempészéssel kerestük meg rá a pénzt. Fényképezőgép-alkatrészeket vittünk Nyugat-Berlinbe, háromszázas objektíveket, a jénai lencsék keleten olcsók, nyugaton drágák és kelendők voltak. Egész hálózat szakosodott az üzletágra. A hasis kicsit macerásabb volt. Egy ismerős hozta Pestre, megjött Ferihegyről, kicsit üldögélt a konyhában, ivott egy korty bort, aztán bement a fürdőszobába. Mikor kijött, az arca sápadt volt, és fénylett a homloka. A fenekében hozta át az ötven gramm hasist.

Ha volt pénzünk, napokig ki se mozdultunk otthonról. Szívtunk, szeretkeztünk, történeteket, verseket improvizáltunk. Liza továbbra sem szeretett, mert nem voltam jó. Koroknai Tamást szerette. Egyszer összevesztünk, hogy mikor kell vízbe tenni a tésztát, mikor forrni kezd, vagy előtte. Napokra eltűnt. Mikor előkerült, békés idők következtek, de azért időnként mondta, hogy össze vagyunk veszve, nem békültünk ki, nehogy azt higgyem. Máriaremetére kirándultunk, ott is mondta, biztos, ami biztos, hogy nem szeret. Csöndben néztük a naplementét. Páracsík lengett a dombok felett, a napból már csak a felső karéja csillant ki az ágak közül. A levegő megsűrűsödött, az erdőből a lábunknál szürkeség szivárgott. 

Zajt hallottam a hátam mögül, odanéztem, egy őz állt az erdő szélén. Becsuktam a szemem, kinyitottam, még mindig ott volt. Félig háttal, a fejét elfordítva figyelt. Liza is hátranézett. Az őz nem mozdult. A nap megállt a fák mögött. És akkor az őz ahelyett, hogy visszament volna a fák közé, elindult felénk. Mikor karnyújtásnyira volt, megállt. Nagy, barna szemek, fekete csík az oldalán, a hasa fehér, a hátán a barna szőrzetben világos pöttyök.

Nem mertünk megmozdulni.

Lustán lógatta a fejét, mintha bólintana vagy köszönne. Behajlította a lábát, és leroskadt mellénk a fűbe. A fejét megemelte, körülnézett, a bordái szabálytalanul, zihálva emelkedtek. Megérintettem, váratlanul szúrós, kemény volt a szőre, mint egy sünnek a tüskéi. Liza felhúzta a szemhéját, üresen, fátyolos szemmel nézett ránk. A bordái nem mozdultak. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy megdöglött. Vége, mondtam, ennek annyi. Ültünk a naplementében a döglött őzzel.

Ha egyedül jövök, ez biztos nincs.

Összeszedelőzködtünk, az ösvény kanyarulatából még visszanéztem: az őz vagy óriássün a tisztás szélén hevert mozdulatlanul.  

Egyre többet veszekedtünk Lizával, nem tudtam, ahogy mondta, jól szeretni. Rossz voltam. Liza minden lehetséges dolgok közül a politikát utálta a legjobban. Titokban jártam a tüntetésekre, titokban vettem részt a történelmi változásokban. Úgy éreztem, hamarosan megőrülök. Magyarország évtizedek után elnyeri függetlenségét, százezrek ujjongása közepette kikiáltják a köztársaságot, szólás- és sajtószabadság lesz, remélhetőleg az idők végezetéig, én pedig már meg is őrültem. 

Megint összevesztünk, ezúttal az Ecseri piacon, egy kövekkel kirakott brosson, hogy az mire emlékeztet. Én egy ezüsthorgot szopogató tokhalra tippeltem, ő ragaszkodott hozzá, hogy éneklő lótuszvirág. Szakítottunk.

Szakítottunk már néhányszor, de most elhatároztam, hogy tartom is magam hozzá. A Tilos az Á-ban hozzácsapódtam egy társasághoz, zárórakor átmentünk Laci bácsihoz a Blues Kocsmába, majd a New York, New York nevű helyre, ott ültünk másnap délutánig, este a Blue Boxban koncert volt és így tovább, napokig. Mikor hazamentem, szakadt ruhában, bevérzett szemmel, tizennégy üzenet várt az ajtóra celluxozva. Az időpont volt rajtuk, és kusza gyerekrajzok.

Másnap csengettek, szó nélkül bejött, kipakolt a konyhaasztalra, és főzni kezdett. Hagytam, visszafeküdtem az ágyra. Miközben főtt a májgombócleves, kitakarította a lakást. Közben végig egy szót sem szólt. Néha rám nézett, és hitetlenkedve rázta a fejét. Megterített, előkészítette az ételt, elmosogatott, elpakolt, aztán fölvette a kabátját.

Te nem eszel?, kérdeztem.

A szoba közepén állt szőrmekabátban, csizmában, félrehajtott fejjel. Liza télen-nyáron csizmában és szőrmekabátban járt.

Másnap megint jött, kora délután, de most nem engedtem be. Úgy tettem, mintha nem lennék otthon. Mozdulatlanul vártam, amíg elmegy. Tudtam, hogy tudja, hogy ott állok az ajtó mögött. A cetlire most csak egy lebiggyedt ajkú málnaszemet rajzolt.

Reggel megint ott volt. Ne haragudjon, mondtam az ajtó mögül, nem engedhetem be, valaki van nálam. Bekukucskált a kulcslyukon, közvetlen közelről néztünk egymás szemébe. Tudta, hogy nincs ott senki, és tudta, hogy tudom, hogy tudja. Másnap megint jött. Kérdeztem az ajtó fedezékéből, hogy mit akar, szakítottunk, nem szeret, minek jön? Akkor szólalt meg először, hosszú idő után, nem is mondta, kiáltotta, hogy visszhangzott a lépcsőház: Szegény Lamantin, te most teljesen össze vagy zavarodva!

Össze voltam zavarodva, ez igaz. Két-három órákat aludtam, feltéve, ha előtte megittam egy üveg bort. Nem jött egy ideig, de kocsmákban, bulikban, koncerteken állandóan találkoztunk. Lamantin, kérdezte, van már valakid, és meglökött, ahogy a gyerekek taszigálják egymást.  

November végén megint beengedtem az albérletembe.

Megfőzte a szokásos májgombóclevest, utána viszont nem akart elmenni. Kinyitottam az ajtót, és szelíden kitoltam.

Azt mondta, hogy nem ezt ígértem. NEM EZT ÍGÉRTED!

Láttam az ablakból, hogy kimegy a kapun. Ittam egy pohár bort. Kávét főztem. Akkor vettem észre a foltokat a földön. A szoba közepén is volt néhány, aztán az előszoba felé, sorban, és a bejáratnál, ahol egy ideig állt, ott is volt vagy tíz piros pötty. Kilestem az ablakfüggönyön. Liza a kapu melletti sarokkövön ült, és egyszerre két cigarettát szívott, mintha versenyeztetné őket. Legközelebb éjfélkor néztem ki, már nem volt ott.

Jött a decemberi buliszezon, megismerkedtem Soproni Biankával. Soproni Bianka tizenöt éves volt, és nem mondta, hogy nem szeret. Mikor Liza először meglátott minket, odajött, Soproni Biankára mutatott, és megkérdezte, hogy vele fogok-e járni. Ezzel fogsz járni?

Később megint odajött, és újból kérdezte, hogy tényleg ezzel a tehénnel akarok-e járni.

Akkor láttam először berúgva.

Soproni Bianka száznyolcvan centi volt, és negyvenöt kiló.

Figyelj, mondom, mit akarsz, mi már szakítottunk, nem?

Az volt a problémánk Biankával, hogy képtelen voltam leállni a bulizásról. Lizát akkoriban többször láttam egy Zsohár nevű sráccal. Zsohár szótlan, szégyenlős fiú volt, mint Koroknai Tamás, csak nem punk, hanem rocker, fülbevalót hordott és bőrcuccokban járt. Kopott dzseki, csizma, fémszöges csuklópánt, fejkendő. Szeráfi természetét ellensúlyozandó egész testét tetoválásokkal borította. Arcán, nyelvén is tetoválások voltak. Jól néztek ki együtt Lizával.  Örültem, hogy rendeződnek a dolgok. Liza viszont attól fogva még csak nem is köszönt, átnézett rajtam. Inkább Zsoháron láttam néha, hogy a maga elfogódott, pirulós módján titokban figyel, követ a tekintetével.

Eltelt néhány év, Lizáról nem tudtam semmit, talán külföldre ment, vagy vidéken élt.

Egy tavaszi éjjel a Ráckertben észrevettem Zsohárt, egyedül ült egy asztalnál, odakéredzkedtem. Westerncsizma, tetkók és az a bizonyos tartózkodó félszegség: semmi se változott. Lizáról kezdtünk beszélgetni, mint két hadirokkant ugyanabból a vesztes háborúból. Akadozva formálta a szavakat, mert közben pirszingek is kerültek a szájába. Megkérdeztem, hogy szakítottak.

Volt Lizának egy medálja, mondta. Egy nap megkérdezte, szerintem mit ábrázol. Mondtam, hogy szerintem a vonyarcvashegyi rockdiszkót. Ezen kezdtünk veszekedni. Hogy lehetek ennyire ostoba és fantáziátlan. 

És ő mit mondott, mi van rajta?

Azt mondta, egy ezüsthorgot szopogató tokhal.

Laci bácsi volt a pultos, már rég ideigazolt a Blues Kocsmából, fekete szemeteszsákba gyűjtötte a csikkeket és műanyag poharakat. A többi asztalnál is hallgattak, a Gellérthegy barlangjában álmosan pirregett szárnyával a csak errefelé honos pannon uhu. Elindultam a pulthoz, csikorgott a kavics a lábam alatt. A hegy szürke bundát növesztett, földillat szállt, az Erzsébet híd lámpái, a Rudas fürdő csíkokban megvilágított tömbje fölött hajnalodott.

Akkor láttam meg: az Olimpia presszó előtt állva a zöld asztaloknál kókadozó embereket nézte. Puha léptekkel átjött a zebrán, a buszmegálló mellett kikerülte a játszóteret. Ahogy odafordult a Ráckert kapujában, felcsapott fülével, okos szemével, erős szőrzetével módosult sünre emlékeztetett. Bólintott, és eltűnt a Tabán bokrai közt.

Lekapcsolták a lámpákat, a Rudas fürdő homályba borult. Pest felől az égen lila áradás indult nyugatnak. Zsohár az asztalra dőlve szuszogott, összecsendültek a pirszingjei. Visszajött Laci bácsi a csikkszedésből, kértem egy unicumot.

Úgy nyúlt hozzám, mint a mohó, de intelligens jó tanuló, mint az ovis, aki már tud késsel és villával enni, mint aki felhúzza az ingjét a karján, és nekilát a nagy lakomának.

Még sohasem kaptam szeretkezés előtt virágot. Engedem, csinálja úgy, ahogy tanulta előttem vágyakozó nőktől, látom felesége vad gyönyörét, tudom, ő hogyan szerette. Olyan átlátszó férfiöl, olyan sután fogja meg a mellemet, mint a bűntudattal felnőtt balkezes. Minden mozdulata tanult, bölcs empirizmus. Sehol egy kreatív póz, sehol egy őrült mondat, csak a bizonyítás és a késleltetés küszködő módszertana. És a rendszer működik, mint a tavasz, csörög, csattog, pattan, feszül, kipukkan.

Az őszt szeretem, nem a magfakasztó, ömlő tavaszt. Az őszt, ki hosszúra nyújtott utójátékában is változatos, végtelen ölelkezésbe kezd, nem sieti el, titokzatos, játszik velem, elhiteti, hogy ő nem olyan, mint a tavasz, pedig mégolyanabb, megrendezi, becsomagolja, színpadra szánja a testem. Pompát akar barokkosat, reneszánszot akar, hogy újjászülessem, zenét, hangokat, színeket. Halványsárga selyemkendővel beköti szemem, szilvaszemet rak a számba, és szőlőfürtöket terít a hasamra. Szája mustízű, vágya otelló szagú, nedve körteillat. Órákig létező élvezet, melyet napról napra újrakezd, néha belesápad, vágya mazsola, aztán, ágyas mézest ad, mikor már tudja, át kell adnia a fehér királynak, a jég alatt hagy mindig egy színes falevelet, ha fázom, törjem fel, simítsam meg és ott terem. Az ősz mindenhol ott van, ahol a vágynak körforgása lehet...

Úgy nyúlt hozzám, mint a tavasz, gyorsan, mohón, szerelmesen, mint hosszú várakozás utáni teremtés, dinnyebél piros rózsát ültetett arcomra, csörgött, csattogott, pattant, feszült, kipukkant. De én az őszt szeretem.

Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.

Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.

De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.

S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.

Szép, mint festményen egy táj
Ha benne vagyok, fáj
Ha fölötte, meg nincs értelme
Menj, vidd el mindenem
De mindenséggé lennünk
Rémlik, nem így kéne

Már sokadszor követem el
Hogy égnek látlak
Ellened vagy ellenem, még nem tudom

De azért jó a testekkel
Ez a torna
Mert ha szirmunk hull
Biztos, hogy csak felfelé, a Nap felé

Nézd, a gesztusokért kár
Tudod, minél szebb az ember
Annál szörnyűbb nézni
Menj, egy másik Földön majd
Ha lesz egy újabb start
Nem foglak a rajthoz hívni

Már sokadszor követem el
Hogy égnek látlak
Ellened vagy ellenem, még nem tudom

De azért jó a testekkel
Ez a torna
Mert ha szirmunk hull
Biztos, hogy csak felfelé, a nap felé

Már sokadszor követem el
Hogy égnek látlak
Ellened vagy ellenem, még nem tudom

De azért jó a testekkel
Ez a torna
Mert ha szirmunk hull
Biztos, hogy csak felfelé, a nap felé

Te önmagad nem bírtad
Látni bennem
Azért törtél száz cserépnél
Többre engem.

Te önmagad nem nem bírtad látni bennem, azért törtél száz cserépnél többre engem.

Ha már nem leszel is, hadd járjak ide a virágodhoz, kérlek. Nem lesz erőm a jóságot sugárzó adók erősítőjének maradni, ha nem lesz emlékem arról, hogy valaha hittem azt, ami nincs.

Fizetett hirdetés az Echo televízióban. Ingyenes zöldszámon lehet be- és feljelentést tenni azon elárusítóhelyekről, ahol a kedves vásárló nem kapott Magyar Hírlapot. Nem tudom, nem lenne-e egyszerűbb felmérni az igényeket, vagy többet kiszállítani, arról nem is beszélve, hogy előfizetésre ösztönözni a tisztelt olvasókat. Mi lesz kedvenc újságárusommal, ha esetleg bekerül a feljelentettek körébe? A békesség érdekében én holnaptól lemondok a saját példányomról...

Kolbásztöltő fesztivál Békéscsabán. A vásározók évről évre ugyanazok, legfeljebb a portéka változik. Néhány éve még elvétve akadt Nagy-Magyarország pulóver, „idősebb vagyok, mint Szlovákia" póló. Mára szinte kötelezővé vált árpádsávos övcsatot, sapkát és törülközőt árulni.

Az én pultomon angyalszárnyas mézeskalácsmalacok fekszenek, de a publikum nem érti az iróniát. Haszontalan vagyok, nemzeti szempontból mindenképpen.

Sok a külföldi. A valódi külföldit az különbözteti meg a magyar külfölditől, hogy hiába beszélek hozzá, nem érti. A magyar érti, de nem hallja meg.

Jobb oldali szomszédom nem kézműves. Távoli népek tárgyait árulja. Azelőtt szikvizes volt, nyugdíja negyvennégyezer forint, és az Echo TV-t nézi. Szerinte a cigányok és zsidók miatt megyünk tönkre.

Bal oldali szomszédom a választásokat várja. Papírmerítő. Új szelet vár, jobbikost. Lengedeznek nála a háziáldások.

Állok és megpróbálok túladni az angyalmalacokon.

A fiatalembernek pálinkafőzdéje van odahaza. Oda vinné a kalácsot, csak el ne törjön. Nem fog az eltörni, nyugtatgatom, elég messziről kibírta idáig. Kétszáztíz kilométert. Felcsillan a szeme, ő nyert, messzebbről jött. Kassáról. Hiszen jártam én ott, színházban. A Tháliában? Elkapja a kezem a pulton keresztül, mert olyat már hallott, néhányan összefognak, beülnek az autóba, feljönnek Pestre a Nemzetibe, de hogy fordítva, azt nem. Fogja a kezem, úgy mondja, ezért kellett Békéscsabára jönnöm, hogy megismerjek egy igaz magyar embert.

Igen. A pénztárcámban, a kis fóliázott részben, ahol a családi fotók helye van, két nő áll összeölelkezve, mellettünk a gyerekek. A nyakamban nem látszik a meleg ruha alatt a Dávid-csillag. Csak a pult látszik, az angyalmalacok, és a szeretlek feliratok sorában, a Je t'aime és az I love you között egy Kámávtu.

Child, don't you worry
It's enough you're growing up in such a hurry
Brings you down, the news they sell you
To put in your mind that all mankind is a failure


But nobody knows what's gonna happen tomorrow
We try not to show how frightened we are
If you let me - I'll protect you - however I can
You've got to believe it'll be alright in the end
You've got to believe it'll be alright again


Fighting because we're so close
There are times we punish those who we need the most
Though we can't wait for a saviour
Only got ourselves to blame for this behaviour


And nobody knows what's gonna happen tomorrow
We try not to show how frightened we are
It would seem lonely - if you were the only - star in the night?
You've got to believe it'll be alright in the end
You've got to believe it'll be alright again


And nobody knows what's gonna happen tomorrow
So don't let go, now we've come this far
Hold my hand please, understand me - we're never alone

We've got to believe it'll be alright in the end
(Nobody knows)
You've got to believe it'll be alright my friend
(Nobody knows)
And yes we believe it'll be alright again

-"It never gets old, huh?"
-"nope"
-It kinda makes you wanna...

-break into song?

-Yupp
-I love the mountains

-I love the clear blue sky
-I love big bridges

-I love when great whites fly
-I love the whole world, and all it's sights and sounds
Boomdeyada, Boomdeyada, Boomdeyada, Boomdeyada
-I love the ocean

-I love real dirty things
-I love to go fast

-I love Egyptian kings

-I love the whole world and all it's craziness
Boomdeyada, Boomdeyada, Boomdeyada, Boomdeyada
-I love tornadoes

-I love arachnids
-I love hot magma

-I love the giant squids
I love the whole world, Its such a brilliant place
Boomdeyada, Boomdeyada, Boomdeyada, BoomdeyadaBoomdeyada, Boomdeyada, Boomdeyada, BoomdeyadaBoomdeyada, Boomdeyada, Boomdeyada

"Milyen csodálatos..."
"Igen...."
-Az embernek kedve támadna...
-Dalra fakadni?
-Aha..
-Szeretem a hegyeket,
-Szeretem a tiszta kék eget,
-Szeretem a nagy hidakat,
-Szeretem az ugráló delfineket
-Szeretem az egész világot,a fényeit,és zajait,
-Boom de ya da, Boom de ya da,Boom de ya da,Boom de ya da
-Szeretem az óceánt
-Szeretem a mocskos dolgokat
-Szeretem a gyorsulást
-Szeretem az Egyiptomi királyokat
-Szeretem az egész világot,és az összes őrültséget,
-Boom de ya da, Boom de ya da,BOOM!!! de ya da,BOOM!de ya da
-Szeretem a tornádokat
-Szeretem a pókszabásúakat
-Szeretem a forró lávát
-Szeretem a hatalmas polipokat
-Szeretem az egész világot,mert olyan csodálatos
-Bom da ya da...

Ha van még Jó bennem, óh, uram,
Kérlek és nem is szomoruan,
Óh, mentsd meg belőlem.

Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.

Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy menjek el, mint kiben maradt
Egy kevésnyi Jóság.

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szivem mily kisgyerek -
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

1937. febr. - márc.

Jóról és rosszról nem gondolkozom,
csak szenvedek én és csak dolgozom.

Csinálok csempét, csavaros hajót,
bánatba rosszat, közönyömbe jót.

Munkámnak nincs se száma, se szeri.
Kedvesem tudja, ő számba veszi.

Ő számba veszi, hisz valamiben.
S ha kérdem, rámnéz s nem mondja, miben.

Ha fa volnék, hát fészket igazán
a varjú is szükségből rakna rám.

Ha föld volnék, mit kapás vénje tört,
csicsókás volna az a krumpliföld.

Krumplival is csak úgy volnék teli,
ahogy a munka megköveteli.

Ha víz volnék, hát volnék pocsolya.
Ha tűz volnék, hát volnék hamuja.

S ha én volnék az úr, az úr helyett,
nagyon szeretnének az emberek.

1928

Alig találkozunk, mégis úgy unom,

amikor feljössz, leülsz a fotelbe,

és miközben berakok egy CD-t,

megnézed, mi új a könyvespolcomon,

majd elmondod újra azt,

amit minden évben el kell mondanod,

mert ugyanaz a férfi, a munka,

ugyanazok a kérdések, a gondok,

a ki nem nyitott kiskapuk,

mert nem történik veled semmi sem,

homokóra vagy, akin fordítanak, ha lejár,

és megismétli újra napjait.

Borozgatunk, nagyokat hallgatunk,

és elmodom én is az életemet,

de folyton változó nevekkel, amelyek, tudom,

neked semmit nem jelentenek,

hogy ki kicsoda, nem tudod követni,

mert nem is érdekel. Igazad van.

Unjuk egymást, miközben, persze, irigyellek,

hogy egy ifjúságon át egy férfi szeretett,

és azt akarom, kívánd meg te is az életemet,

a folytonos változást, pörgést és gyönyört,

és ettől leszek igazán szomorú.

A fények és a hangok összefolynak:                   

éjjel van. Körbeüljük az asztalt,

az üres poharak, púpos hamutálcák,

és kenyérhéjak úgy hevernek szerteszét,

mint köztünk a barátság.

Egy édes krémből az ujjammal tunkolok,

és míg egy cigi lassan körbemegy,

a fénylő anyajegyet nézem a válladon,

a nyakláncot, ahogy bőrödre simul,

mert nem nézünk egymásra, egy szót se váltunk.

Hangörvény tölti ki a szobát,

és pulzáló fény: fényképezők villanói

mint stroboszkóp vakítanak, mi meg csak

vigyorgunk és pózolunk és hülyéskedünk,

másról és másokkal beszélgetünk,

mintha egymásról nem is tudnánk,

de lábunk az asztal alatt végig összeér.

Mi ez az érzés?
Követ a csendben, ahogy fáj.
Egy különös érzés,
Ahova lépek, oly üres a táj.
És üres a szívem.
A letarolt éden mennyit ér?
Hol te voltál minden,
Ha tehetnéd mégis itt lennél.
Szeretnék hinni benned,
Feledem, hogy más meggyógyít.
A kétség el nem enged.
Kinek jó ez így?

Benned él
Az a fény, mi ott van minden jóban.
Mennyit ér,
Ha a hangod hallom minden szóban?
Követem a nevedet,
Mit a szívem titkon égbe küldött,
Keresem majd odafent,
Azt az imát, hogy csak neked mondjam el.
Fogadd el!

Al' Bogu ne mogu lagati
sve dok se molim
A lazem ako kazem
da te ne volim

Molitva, kao zar na mojim
usnama je
Molitva, mesto reci samo ime
tvoje

Nebo zna, bas kao ja
koliko puta sam ponovila
to nebo zna, bas kao ja
da je ime tvoje moja Molitva

I Nebo zna, bas kao ja
koliko puta sam ponovila
to nebo zna, bas kao ja
da je ime tvoje moja jedina
Molitva

Ha egy angyalt küldök érted,
Fogadd el!